A börtön ablakán beszűrődő fény néha eszembe juttatja régi életem. Olyan volt, mint a cseresznyefák virágzása: bár bámulatosan szép, rendkívül rövid. Lassan 10 éve hallgatom az őrök csoszogását, s látom megvető tekintetüket. Pedig valamikor egy sokkal nagyobb házban, egy sokkal szebb kocsival egy sokkal jobb életet éltem, mint ők. A város legelismertebb ügyvédjeként dolgoztam, s óriási vagyont szereztem alig pár év alatt. Megéreztem a pénz és a hatalom ízét, egyre többet és többet akartam, hisz engem ez boldogított. Tizenhárom éve azonban szorosabb barátságot kötöttem egy bizonyos Kovács Péter nevezetű férfival, akit életem megrontójaként emlegetek. Ha ő nincs, ma nem írnám e sorokat…
Pétert az egyik ügyem lezárulta után, 1995. október 4-én ismertem meg a bírósághoz közeli kávézóban. Nem volt teljesen idegen, hisz nem is oly rég láttam a törvényszéken. Barátságosnak, jóindulatúnak tűnt, beszédes ember volt, kifejezetten üdítő társaság meglehetősen egysíkú életemben. Fiatal kora ellenére parancsnokként dolgozott a katonaságnál. Nagyon meglepett azonban, hogy kevéssel találkozásunk előtt vált el feleségétől. Egy hétig minden egyes nap összejártunk. Jó embernek ismertem meg, a beszélgetések után rádöbbentem, szinte mindenről ugyanaz a véleményünk. Mivel hatalmas házam tetőtere üresen tátongott, befogadtam magamhoz.
Egy hónap után viszont minden a feje tetejére állt. Péterről kiderült, minden, amit eddig mondott, hazugság. Lehullott a maszk, valójában egy züllött, rossz embert fogadtam magam mellé, aki ráadásul egyre inkább a földszintre fészkelte be magát. Este soha nem láttam, hisz ilyenkor idejét a vörös ajakrúzsok bűvöletében töltötte. Reggelente a tükörből köszönt vissza rám, kezét halántékához emelte, ujjaival pisztolyt formálva belelőtt fejébe, s ilyenkor azon kaptam magam, én is ugyanezt csináltam. A boltból töménytelen mennyiségű csokoládéval jött haza, pedig jól tudta, súlyos allergiám akár halálba is vihet. Akaratom ellenére azonban mindig megettem pár kockányit, s ettől folyton kijöttek tüneteim. Mind közül az volt a legszörnyűbb tulajdonsága, hogy nem hagyott aludni. Ha nem is tartózkodott közelemben, gondolataimban mindig jelen volt.
Egy év után már semmit nem értettem. Néha mikor beszéltem hozzá, s lenéztem a földre, majd újra fel, hűlt helyét sem láttam. Szórakozott velem. Minden nap délutánonként fegyvereit mutogatta, sokszor egymásra céloztunk. Ilyenkor mindig rettentően féltem, hisz bizalmam iránta az együtt töltött idő alatt alaposan megingott, nem voltam benne biztos, hogy vaktölténnyel lő, s közel éreztem magamhoz a halál vízióját. Péter állította, esténként orosz rulettezik, azt mondta, ebből tartja fenn magát. Mielőtt elment volna, mindig horrorfilmeket nézetett velem. Lassan úgy éreztem, én is belesimulok a világába. Munkámmal egyre kevesebbet törődtem.
Tönkretette az életem.
Környezetemben senki sem volt tisztában azzal, ki Kovács Péter. Bolondnak néztek, de nem igazán foglalkoztam a ténnyel, hisz én sem ismerek minden embert a városban.
Aztán két év után kiderült, van egy gyereke, Laci. Valamelyik éjszakai leányzó fogta rá a terhességét, s ő nem igazán ellenkezett. Úgy éreztem a kölyök iránt, mintha a saját gyerekem lenne. Nagyon megszerettem. Apja azonban nem sokat törődött vele, immár kettőnk életét lehetetlenítette el. Pár hónap múlva a fiú nevelőotthonba került.
Három év után tűrhetetlen állapotomnak úgy gondoltam, véget kell vetnem. Ki akartam deríteni, ki is valójában Kovács Péter, s mit akar tőlem. Sehol nem jártam sikerrel.
Azonban mikor fotót vittem róla, kiderült, álnevet használ, s valójában Szabó János a neve, s ekkor minden kitisztult…
„ …. A rendőrségre érkezett férfi, aki a város egyik legjobb ügyvédje, bevallotta, 5 évvel ezelőtt Szabó János és Szabó László meggyilkolásának ügyében pénzt fogadott el ügyfelétől, hogy az összeg egy részével lefizesse a bíróságot. Ennek következtében ügyfelét, aki a nyomozás szerint egyértelműen a gyilkos volt, szabad lábra helyezték. A bíróság úgy döntött, hogy ezért a korrupt bűnért az ügyvédet 12 év börtönbüntetéssel, és közügyektől való eltiltással sújtja…”
(Idézet egy 1998-ban megjelent hírközlésből)
Minden kitisztult, s engem ide zártak. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, annyi pénzt kaptam, mint még soha. Itt végre tudok aludni, nem ébreszt fel senki. Néha gondolataim fecskeként szárnyalnak a végtelen égen, de egyet soha nem fogok elfelejteni: bűnös vagyok.